Kezdetek...

Érdekes dolog ez a blog írás. Nem hittem volna, hogy valaha is belekezdek. Eddig talán lehet nem volt mondanivalóm bár inkább azt mondanám, hogy nem gondoltam rá. De izgalmas belegondolni, hogy azok a sorok amiket előhalászok a fejemből talán valaki(k) által elolvasásra kerülnek, talán megtalálják benne magukat, eltöprengnek rajta egy pillanatra, nem érdekli őket, legyintenek egyet, nevetnek rajta, elszomorodnak, esznek miközben olvassák vagy éppen miatta éheznek meg...
Tömérdek dolog érdekel, ezzel mindig is így voltam de valamit rosszul csinálhattam, mert egy idő után a fontosnak, szenvedélynek hitt elfoglaltságok elpárologtak. Egy időben tartottam is attól, hogy mi lesz ha soha nem találom meg azt a dolgot amivel szívesen foglalkozom többet egy percnél, óránál, napnál vagy évnél...
Szerencsés vagyok mert megtaláltam! Öt évvel ezelőtt rájöttem, hogy a fotózás lesz az én hivatásom és az iránta érzett szenvedélyem azóta csak nőtt.
De ezt hagyjuk mert ez a blog nem ezért jött létre, bár kétségtelen, hogy sokszor fogok megemlíteni ezzel kapcsolatos dolgokat, hiszen az életem szerves részét képezi.
Van egy másik szenvedélyem, ami viszont egészen pontosan huszonnégy éve (születésem óta) az. Nem más mint az EVÉS! Szóval ez a blog sok minden más mellett erről fog szólni leginkább.
Az én evéshez fűződő imádatom biztosan nem alakult volna ki, legalábbis nem ilyen intenzíven ha nincs valaki
aki előidézi bennem. Ez a személy történetesen az én nagyanyám volt, aki a születésem napján megfogadott valamit az anyámnak... Ez így hangzott: "Ne félj, majd én felhízlalom neked".
Mindezt azért tette, mert koraszülött voltam, ráadásul első gyerek és anyu nagyon féltett, szó szerint nem mert megfogni, mert attól tartott, hogy eltörik a karom...
Ezért a mama kemény munkába fogott, hogy ígéretét betartva rövid időn belül a vézna csecsemőből hájtól fodrozódó babát faragjon. Hihetetlenül jól főzött, imádott enni. Minden reggel, hajnalban a piacon kezdte, hogy a legfrissebb és legszebb nyersanyagokból tudjon válogatni és gyakori volt, hogy mire felkeltünk az ebéd már majdnem készen volt de legalábbis ott gőzölögtek a jobbnál jobb ételek a tűzhelyen. Visszahozhatatlan illatok és ízek ezek.
Szóval a terv sikerült és belőlem egy enni imádó kisgyerek, kamasz majd felnőtt lett.
Furcsa az élet, mindig küszködtem a súlyommal soha nem sikerült tartósan leszúrkolnom magamról a kilókat. Ami lement vissza is jött hamar aztán a sors úgy hozta, hogy most talán kijelenthetem, hogy sikerült menni fog!
Az az egészben az ironikus, hogy amíg a nagy zabálások korszakát éltem nem is fogtam fel, hogy mennyire szeretek enni. Különös, hogy az ember akkor kezd el értékelni valamit amikor az már nincs vagy csak módjával. Nahát én most így vagyok ezzel, keveset eszem naponta, talán éppen ezért sokkal inkább megválogatom, hogy mit. Nem mintha ez eddig nem lett volna így de ez hatványozódott.
Elkezdtem főzni, a hangsúly az elkezdtemen van persze. De egész jó megcsinálni magadnak amit eszel, konkrétan élvezem. Egyáltalán nem fárasztó dolog és szerintem bárki finomat tud főzni, aki szeret enni!!!
Szóval nagyjából ennyi mára. Késő van és holnap elvileg korán kell kelnem, nem akarok elkésni de ez nem fog menni....
Holnap ratatouille-t szeretnék főzni. Majd be is számolok milyen lett.